A zsidóság élete az iszlám uralom alatti Ibériai-félszigeten
A hetedik században az arabok egyre nagyobb szerepet kezdtek betölteni Európában. Mohamed próféta, az iszlám hit ősatyja a zsidó törzsek tudósainak tanításaiból és a keresztény hittérítők tanaiból merített ötletet eme új vallás megalkotásához. Ezen kívűl Mohamed az Istentől kapott kinyilatkoztatásait is felhasználta, hogy egy új vallási mozgalmat tudjon létrehozni. Ezeket az Istentől kapott kinyilatkoztatásokat később szóban átadta a követőinek, amit ők a halála után két évtizeddel a Korán nevű könyvben összeírták. Ez a könyv lett az iszlám vallás alapja, mely tartalmazza az alapvető hittételeket, tanításokat és kinyilatkoztatásokat. Az iszlám öt pillérét a hitvallás, az ima, az adakozás, a böjt és a zarándoklat adják. A zsidó és iszlám vallás között rentgeteg párhuzam található. Ez azért van, mert az iszlám nagyon sokat megőrzött a zsidó tanokból: Mindenekelőtt a tiszta Egyistenhitet, a kinyilatkoztatásokat, a túlvilági életről való állásfoglalást, a jutalomról és a büntetésről szóló tanításait a Szentírásból és a Talmudból gyökerezteti. Mohamednek az iszlám vallásal valószínűleg az volt a célja, hogy az arab törzseket egységesíteni tudja, mivel azok eléggé szétszórtak voltak. Ezt onnan is lehet sejteni, hogy az iszlám szó jelentése: „Isten akaratában való megnyugvás”, de egyébként még úgy is szokás fordítani, hogy „Istennek való átadás”. Azaz az iszlám hitűek egységesen ugyan azt a célt tűzték ki maguk elé: a megnyugvást. Mohamed eleinte barátságos volt a zsidókkal, engedte, hogy éljék az életüket és hogy megtartsák vallásukat. Így vallásszabadság és halvány egyenlőség volt, de később Mohamed rá akarta venni a zsidókat arra, hogy betérjenek az iszlámba. Természetesen ők ezt egyáltalán nem akarták megtenni. Ezért keményebb intézkedésekhez folyamodott és elrendelte azt, hogy minden egyes zsidót fegyverrel kényszerítsenek az áttérésre, s aki ennek ellenére sem tér át azt sújtsák halálbüntetéssel. Innentől kezdve még népszerűtlenebb lett, nemcsak a zsidók, de sok követői szemében is. Mohamed halála után az úgynevezett kalifák kerültek az iszlám élére. Ők a zsidókhoz való viszonyulásukat politikai, illetve vallási érdekeik szerint határozták meg. Felhagytak a Mohamed által gyakorolt zsidóellenességgel, mert arra a megállapításra jutottak, hogy a zsidók lényegében az arabok ősei, Ábrahám leszármazottai, ők a „Könyv népe” és hasonló nyelvet beszélnek, mint ők, ezért egyfajta rokonszenv alakult ki közöttük. A kalifák időszámításunk szerint 632 környékén elkezdték a hódításokat, így hatalmas birodalmat sikerült felépíteniük. Ez azt jelenti, hogy az Indiától a Gibraltári-szorosig tartó terület az ő fennhatásuk alá került. Amikor a legnagyobb kiterjedését élte a birodalom, akkor még a mai Spanyolország és Szicilía is hozzájuk tartozott.
Az Ibériai-félszigeten azóta éltek zsidók, mióta az ország a Római Birodalomhoz tartozott. Ekkoriban az Ibériai-félszigetet Hispániának hívták. Ezt a területet egyébként az idők során többen is uralták, ezért többször is megváltozott az itt élő zsidók helyzete és életmódja. A rómaiak után az ugynevezett „nyugati vizigótok” vették át az írányítást az Ibériai-félsziget felett. Önálló birodalmat alkottak, amely 415-711 között állt fennt. Ezek a keresztény hitre tért vizigótok többnyire az ariánus hitet követték, amely annyiban különbözött a megszokott katolikus vallástól, hogy Jézust csak szent embernek fogadták el, és tagadták isteni mivoltát. Mivel ez a filozófiai/hitbeli kérdés nagyjából közös volt a zsidók és ariánusok között, ezért viszonylag békében éltek. A 6. század végén azonban Rekkared, a vizigótok akkori királya felvette a katolikus hitet és bevonta országa kormányozásába az egyházat. Ez egy nagyon rossz lépés volt a zsidók szemszögéből, mivel a keresztény egyház szinte soha nem tanusított rokonszenvet a zsidókkal kapcsolatban. A cél az volt, hogy a birodalomból egy egységes, tiszta katolikus államot teremtsenek. Eleinte nem akartak egyenes erőszakot alkalmazni a zsidók ellen ezért csak olyan gazdasági megszorításokkal sújtották őket, mint például megtiltották azt, hogy egy keresztény ember üzleti összeköttetésben legyen egy zsidó emberrel. Később viszont – mivel ezek a megszorítások nem használtak – 613-ban Szizebut király kibocsátott egy rendeletet, melyben a megkeresztelkedni nem hajlandó zsidókat kiűzeti az országból. Ekkoriban a legtöbb zsidó földgazdálkodással foglalkozott, ezért ez a rendelet hatalmas csapást jelentett számukra. Az, hogy kitessékelték őket az Ibériai-félsziget területéről egyben azt is jelentette, hogy ott kellett hagyniuk a földjeiket, ergo a megélhetésüket is. Így koldusbotra jutottak. Természetesen volt a zsidók másik része is, akik kereskedelemmel foglalkoztak, őket annyira nem rázta meg ez a rendelet, de ne felejtsük el, hogy ők sokkal kevesebben voltak, mint a gazdálkodó életmódot élő zsidók. A rendelet hatására voltak, akik egyből elhagyták az országot és megpróbáltak Franciaország területére átmenni. A helyzetüket nehezítette, hogy Dagobert, a francia uralkodó szintén kiadott egy hasonló „zsidókiűzető” parancsot. Ezért a legtöbben Spanyolország területén maradtak és megszínlelték, hogy betérnek a kereszténységbe. A következő Toledoi zsinat során azt a rendeletet hozták, hogy ne legyen többé erőszakos megkeresztelés, de viszont a már betért zsidókat keményen büntessék meg, ha nem a keresztény hit szerint élnek. Szegény zsidók számára ez is csak egy újabb nyomorúságos, ellenséges lépést jelentett. Sok ellenség kutatta a zsidókat és kémkedett útánuk, hogy nem-e tértek vissza az eredeti vallásukra és ha valakit rajtakaptak, akkor azt nyomban börtönbe zárták, megverték és esetleges gyermekeit kolostorba adták keresztény nevelésre. Csaknem 100 éven keresztűl tartott a spanyol zsidók efféle szenvedése. Egyszer csak hírét vették, hogy az észak-afrikai arab hadsereg az Ibériai-félsziget ellen nyomul, így öröm töltötte el őket, hisz abban reménykedtek, hogy az arabok megszabadítják őket az ellenségektől. Az arabok a Gibraltár-szoroson keresztűl betörtek az országba és elfoglalták az Ibériai-félsziget fővárosát, Toledót. Ezt a főbb központok elfoglalása követte (711). A zsidók reménysége az arabokban bebizonyosodott, ekkor kezdődőtt el az arab-zsidó műveltség fénykora.
Az igazán önálló spanyol arab kalifátus 756-ban jött létre. Székhelye az Ibériai-félsziget déli részén található Cordova volt. Ügyes fejedelmeinek köszönhetően az ország Európa egyik legfejletebb területe volt gazdaságilag. A toledói penge és a cordovai csizma minőségi szimbólum volt egész Európa szerte. Mezőgazdaságuk is nagyon fejlett volt, amit főként az öntözési rendszernek köszönhettek. A gazdasági virágzással együtt járt a művészetek és tudományok fejlődése is. Ebben az általános felemelkedésben a zsidóságnak komoly szerepe volt, azt is mondhatjuk, hogy sokat segítettek abban, hogy ez megtörténhessen. A zsidók közül kerültek ki többek között a földhöz magas színvonalon értő parasztok, a nemzeti kapcsolatokban jártas kereskedők, a több nyelvet beszélő tolmácsok, (akik elősegítették a nemzetközi tárgyalásokat) és az elismert orvosok. A zsidók az élet minden területén tettek valamit a hazájukért. Csaknem teljes egyenjogúságot élveztek, csak egy kicsivel több adót kellett fizetniük, mint az átlag polgárnak. Mindennapi nyelvként átvették a héberrel rokon arabot. Társadalmilag pedig zárt egységet alkottak.
Minden egyes korszaknak van vezető, követendő egyénisége, aki tesz valamit az adott közösség fejlődésének érdekében. Így volt ez a zsidókkal is az arabok uralma alatt. Az, hogy az arabok kedvesen bántak a zsidókkal, lehetőséget adot nekik a szellemi fejlődésben és abba is, hogy nyilvánosan tudjanak működni.
Chászdáj ibn Saprut (910-970) egy igen kiemelkedő egyéniség volt. Ő volt II. Abdurachmán háziorvosa és udvari tanácsosa. Tekintélyes politikus volt, aki jól is értett a politizáláshoz. Ezt többször is bebizonyította élete során. Bőkezűen támogatta a zsidó irodalmat, mert úgy vélte, hogy az emberek íráson keresztűl való megszólítása is hatékony eszköz arra, hogy a zsidó szellemiséget terjeszteni lehessen. Éppen ezért Cordovába hívta korának legjobb zsidó költőit, tudósait és íróit. Államférfi is volt, ezért megannyi alkalomkor kéviselte országa és a zsidóság érdekeit. A hatalommal rendelkezők figyelmét is felhívta a zsidók sorsára és ezzel el tudta érni azt, hogy azok többet gondolkodjanak, mielőtt kiadnának egy-egy zsidó-ellenes rendeletet. Így az ő munkássága nagyon kedvező volt a zsidók számára. Van egy híres levele, amiben megszólította a kazár uralkodót, aki egy elég érdekes lépést tett. A kazárok a Káspi-tenger és a Fekete-tenger között a Kaukázustól északra éltek. Török nép voltak és hatalmasnak mondható birodalmat alkottak. A hagyomány szerint az uralkodó - akit Bulánként ismerünk - az udvarába hivatott egy keresztény, egy mohamedán és egy zsidó tudóst, hogy egyfajta teológiai vitára invitálja őket. Célja az volt, hogy megtalálja az igaz vallást, amit birodalma fel is fog venni. Észrevette, hogy a keresztény és arab tudós is beszédeik során megannyiszor a Tóra szövegére hivatkoztak, ezért egész családjával együtt felvette a zsidó vallást. Azóta a kazár birodalom elit rétege zsidó volt és természetesen a nép nagy része is. Chászdájt pedig ez inditotta arra, hogy levelet írjon az uralkodónak, mert az, hogy egy vallásilag független állam felvette a zsidó hitet nagyon szimpatikus volt neki. Levelében megírta, hogy neki az az álma, hogy egy olyan állam jöjjön létre a Földön, amiben a zsidók nem kisebbséget alkotnak – mint a történelemben eddig megannyiszor -, hanem végre a népesség nagyobb arányát teszik ki. Azt szerette volna, ha a zsidók olyan megszokottak lennének, mint ahogy az arabok Törökországban.
„Igaz a XI. században az egységes cordovai kalifaság részekre szakadt, de az új kisebb államokban is megbecsült szerepe maradt a zsidóságnak.”*** Az eredetileg kereskedő Sámuel Hánágid (990-1060) egyhamar a szultán tanácsadójává vált. Ő volt a felelős a királyi hadserek írányításáért és még néhány gazdaságpolitikai kérdésért. A zsidó tudományokat előszeretettel támogatta, s még saját maga is tudós volt. Jelentékes költői munkát hagyott ránk: sok verset költött és megírta a Talmud bevezetőjét. Granadában, a mai Spanyolország egyik fő központjában talmudiskolát és könyvmásoló műhelyt alapított. Ő is magához hivatta kora legjobb költőit, orvosait és tudósait. A tudás, a gondolat és a megismerés fanatikusa volt. Költészetében nem a szerelemről és nem a világ szépségeiről dalolt, hanem a tudásról. Meg akarta érteni Istent, az életet, a világmindenség működését és annak értelmét. Alig volt negyven éves, amikor elhunyt.
Mózes ibn Ezra (1070-1140) Granadában élt. Ő legszívesebben az élet szépségeit énekelte meg. Többek között szerelmi dalokat, bordalokat és szeretetről szóló verseket köszönhetünk neki.
A XI. század végén elkezdődött egy fordulópont, amely lassan, de elkezdte megváltoztatni a zsidók életét. A szellemi élet még egy évszázadon át megmaradt a megszokott magaslaton, de a társadalomban betöltött helyzetük időről-időre egyre bizonytalanabb lett. Lehetett érezni, hogy az egykori aranykornak vége van. A XII. században tovább fokozódott a politikai nyugtalanság, de ez a politikailag hanyatló kor még két kíváló alakot hozott a zsidóságnak.
Juda Halévi (1085-1140) költő volt és filozófus. Akkoriban őt tartották a legzsidóbb gondolkodónak, amiben szerintem van is igazság. Igaz, hogy fiatal korában még borról, szerelemről, barátságról énekelt, de amikor felnőtté vált, komolyabb témák felé öszpontosíotta magát. Ezen lépésének köszönhetjük azt a rengeteg hasznos munkáját, amelyek előrébb vitték a zsidóság szellemi életét. Ettől a ponttól kezdve művei már a zsidóságról, a Tóráról és Erec Jiszraelről szóltak. Vallásos költeményeiben az alázat, a megnyugvás és az áhítat érzései jelennek meg. Tisá-be-áv napján még ma is az ő cionidájának szavaival gyászoljuk a szent ország elpusztulását és reménykedünk annak ismételt feltámadásában. Juda Halévi egy bölcsleti művet is írt Kuzári címmel. Ebben azt az elképzelt párbeszédet írta le, amiben a kazár király és a zsidó tudós beszélgetnek. A kazár király célja az volt, hogy megtalálja azt az igaz vallást, amit majd az elit réteg és a nép fel fog venni. Ebben a műben a párbeszédek által teljes képet nyerhetünk a zsidóságról, így ez egyfajta alapműnek számít. Juda Halévire jellemző volt az, hogy amit tanított azt ő maga is követte, hűséges volt tanaihoz. Így otthagyta pazar életmódját és útra kelt a Szent föld felé. Soha többet nem látták.
Egy fél évszázaddal ez után Cordovában megszületett a kor másik nagy szelleme: Majmuni Mózes (1138-1204). A berber törzsek üldöztetései miatt kénytelen volt Egyiptomba menekülni. Itt hamar magas pozícióba került, ezért a helyi zsidóság szellemi vezetőjévé vált. Sokat adott az orvostudomány számára, megannyi tanulmányt írt, de ami a hírnevét adta az nem más, mint az a három nagy műve, amely a zsidósággal kapcsolatos. Magyarázatot írt a Misnához, megírta a nagy törvénykönyvet, a Misné-Tórát és a bölcseleti főművét, a „Móre Nevuchim”-ot (A tévelygők útmutatóját). A Misné Tóra az egész zsidó vallást rendszerezi, tartalmazza az összes törvényt és előírást. Aki a zsidó vallást meg óhajtja ismerni, az jól teszi, ha a Misné Tóra tanulmányozásával kezdi. A More Nevuchim egy bölcseleti munka, ami azt fejtegeti, hogy a tiszta vallásosság nem áll szemben a tudománnyal. Ennek bizonyítására Majmun felhasználta a kor tudományos írásait és álláspontjait, illetve a görög gondolkodásmód sajátosságait. Azt mondja, hogy a vallásban nem csak érzelmekre, de értelemre is szükség van, mert „Nem tudunk hinni, abban, amit nem értünk”. Hangja nem költői, hanem tudományos.
Az arab kultúra és a szabadság hatására az Ibériai-félszigeten egészen más típusú zsidóság alakult ki, mint Európa többi részén. A spanyol zsidók gazdagok, előkelőek és világi gondolkodásuak voltak. Európa többi államában nem tudott mindenhol létrejönni egy ilyen stabil, jómódú zsidóság. Lényegében két típusú zsidót különítünk el. A szefárdokat és az askenázokat. A zsidók többsége askenáz volt. Az Ibériai-félsziget területén élő zsidók a szefárd csoportba tartoztak. Ők jobban ragaszkodtak a héber ősi módon való kiejtéséhez, mint a többi országban élők.
A XII. században a berber törzsek tovább nehezítették a zsidók dolgát. A zsidók az Ibériai-félsziget északi részébe mentek, mert ott menedéket kaptak az északi keresztény spanyol államokban. De az egyház – mint, ahogy azt már megszokhattuk – állandóan zsidó ellenes intézkedéseket hozott. A XIII. és XIV. században még volt néhány zsidó, aki magasabb udvari állásban volt, de már látni lehetett a fenyegető veszélyt, ami rájuk várt. Itt-ott kitörtek zsidóellenes tűntetések, amelyek természetesen még illegállisnak számítottak, de nemsokárra már hivatalos zsidóellenes intézkedések is történtek. A XIII. század végén az európaszerte elterjedt zsidó hanyatlás elérte az Ibériai-félszigeten élő zsidó testvéreinket is...
